„Senki sem teszi gyermekét hajóra, hacsak nem a víz biztosabb, mint a föld.” - Warsan Shire, szomáli-angol költő

Az ENSZ 2000-ben június 20-át nevezte ki a Menekültek Világnapjának. Egyesületünk mindig is szívügyének érezte a globális problémákat, és mindig arra törekszünk, hogy testközelből megismerjük az adott helyzetet, majd a személyesen tapasztaltak és látottak szerint tegyük meg a következő lépést. Többek között ez a cél is vezérelt, amikor úgy döntöttem 2018 nyarán, hogy részt veszek egy önkéntes projektben, egy görögországi menekülttáborban.

Mindenekelőtt fontos tisztában lennünk néhány fogalommal. Hogy miért hagyják el az emberek otthonukat, és vándorolnak más országba igen összetett lehet, és különböző körülmények állhatnak a háttérben. A népvándorlás mindig is jelen volt a világban. Megkülönböztetünk azonban önkéntes és kényszerű migrációt. Önkéntes abban az esetben, amikor például jobb megélhetés érdekében, a befogadó ország kedvezőbb gazdasági helyzete miatt dönt úgy az illető, hogy emigrál. Ebben az esetben az embernek legtöbbször van mérlegelési lehetősége, és hogy megteremtse a feltételeket. Ellenben a kényszerű migrációval, amikor az ember rákényszerül arra, hogy elhagyja otthonát. Ennek hátterében állhat üldöztetés vagy háború. Ebben az esetben az illető menedékjogi kérelmet nyújthat be, ami alapján az adott ország eljárást kellene indítson, amelynek elbírálása után a menedékkérő menekültstátuszt, vagy kiegészítő védelmet kaphat. Menekültstátusz akkor járhat, ha valakit személyes fenyegetettség, üldöztetés ér (pl. politikai, vallási nézete, nemzetisége miatt), vagy esetleg ezektől való megalapozott félelme van. Kiegészítő védelmet akkor kaphat valaki, ha nincs konkrét személyes fenyegetettség, azonban általános háborús helyzet van hazájában, és élete vagy testi épsége veszélyeztetve van (például lelőhetik az utcán, lebombázhatják a házát, stb.), épp ezért a nemzetközi jog szerint nem lehet csak úgy visszaküldeni őket.

Ma hozzávetőleg 25 millió menekült van világszerte, melynek több mint fele gyerek. Ez azért van, mert legtöbb esetben családok indulnak útnak, hiszen minden szülő biztonságos jövőt szeretne gyermekének. Görögországban egy kisebb menekülttáborban voltam önkéntes, ahol főleg 0-12 éves korú gyerekekkel foglalkoztunk, játszottunk, tornáztunk, valamint kézműves foglalkozásokat és angol órákat tartottunk. Az önkéntes csapatunk 10 főből állt, akik a világ szinte minden tájáról érkeztek (Franciaországból, Argentínából, Angliából, Mexikóból, Spanyolországból, Norvégiából, Amerikából). Az Athéntól nem messze lévő táborban többnyire szír menekültek vannak. A viszonylag kisméretű területen – mely egy elhagyatott gyárépület lehet – körülbelül 200 fő lakik. A körülmények közel sem kedvezőek. A víz szennyezett, valamint a vas- és drótkerítéssel körülvett gyári udvar – amelyet mindenhol felaprózódott beton fed – a legkevésbé sem alkalmas 60-80 eleven gyerek játszóterének, amit mi sem bizonyít jobban, hogy szinte mindegyiküknek van valamelyik testrészén kisebb, nagyobb sérülés. A görögországi IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) egy klimatizált konténert szolgáltat a tábornak, amely játszóházként és tanteremként funkcionál. A gyárépületben pedig egyetlen terem légkondicionált a 40 fokos nyári melegben. A többi helyiségben zsúfolásig élnek együtt családok, akik takarókkal elválasztva próbálnak egy kis magánszférát teremteni maguknak.

„Bárcsak visszamehetnénk az iskolába. El kellett hagynunk az otthonunkat Szíriában, mert egy légicsapás lebombázta a házunkat. Még mindig emlékszem a vadászrepülők hangjára, nagyon ijesztő volt.” Mesélték a 12 éves ikerlányok, akik Dajr ez-Zaur városában laktak. A lányok alapszinten beszélnek angolul, és olyanok, mint bármelyik más azonos korú gyerek a világon.

Egy két éves körüli kisfiút – akinek szülei és testvérei is meghaltak egy bombázás során – egy család vette magához, majd együtt indultak útnak. Habár olykor észlelhető a gyerekeken, hogy nehezen élik meg a helyzetet, különösebben mégsem vehető észre rajtuk a körülöttük zajló események hatása, hiszen fel sem fogják azt teljesen. Játszani szeretnének és egyszerűen csak gyereknek lenni.

A felnőtteken már sokkal inkább érezhető az elkeseredettség és kilátástalanság súlya. Egyik édesanya, aki két lányával érkezett Görögországba, sírva mesélte, hogy a férje, két idősebbik gyermeke és csecsemő unokája is meghalt, amikor egy bombázás során rájuk omlott a második emelet. Ezután döntöttek úgy, hogy elhagyják Szíriát egy biztonságosabb élet reményében. A táborban döbbentek rá, valójában Görögországban sincs semmi számukra, és máshol sem látják őket szívesen. Ez a lelkiállapot jellemzi az összes felnőttet a táborban. Megrekedtek, nincs út se előre, se vissza. Bizonytalan és kilátástalan a jövőképük. A reménybe vetett hitük, hogy ez a helyzet egyszer változni fog egyre halványul.

Ezeknek az embereknek semmilyen szerepük nem volt a háborúban, mégis ők szenvedik el annak következményeit. Normális életük volt, és mindent elvettek tőlük. Meg lettek fosztva attól a joguktól, hogy biztonságban és méltósággal élhessenek országukban.

Szerencsére számos szervezet van, akik próbálnak segíteni és megoldást találni erre a krízishelyzetre. A norvég szervezet mellett – akiknek a szervezésében voltam kint önkéntes – a görögországi JRS (Jezsuita Menekültszolgálat) társaságában lehetőségem volt ellátogatni egy másik menekülttáborba is. A Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (IRC) pedig – melyet még Albert Einstein alapított 1933-ban – a világ több pontján is munkálkodik. Einstein maga is menekült volt, ahogy számos más híresség is, mint például Freddie Mercury, Jackie Chan vagy Bob Marley.

Hogy mi lehet a megoldás erre a krízishelyzetre, ha közben nem tesszük félre emberségünket és saját országunk érdekeit is szem előtt tartjuk? Az elzárkózás, a másoktól való elfordulás és a nemtörődömség nem fogja megoldani a problémát, ahogy az sem, ha ellenőrizetlenül fogadunk tömegeket. Szervezetetten és ellenőrizve tudnánk segíteni ezeken az embertársainkon. „Az erőszak nem járható út, (…) szükség van falakra, de legyenek azokon ajtók is” (Böjte Csaba). Összefogva szakemberekkel, politikai, gazdasági, vallási és civil szereplőkkel együtt kell kidolgozni a megoldást, és akkor jelentős eredményeket érhetünk el.