Dávid Zambiából – XI. blogbejegyzés

Fent és lent! – Tanulj, hogy taníthass! Sziasztok és hatalmas pacsi mindenkinek! Sokáig gondolkoztam azon, hogy írjak-e egyáltalán erről. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy mi a fenéért ne lehetne? A program része... és ha jól sikerült megfogalmaznom a következő sorokat, akkor rengeteg ember rávetítheti a saját életére a következő gondolatokat.

Közel 6 hét Zambiában töltött idő elteltével azt hiszem bátran írhatom, hogy sikerült megszoknunk az afrikai környezetet. Ez viszont messze nem azt jelenti, hogy nem küszködünk nap, mint nap kisebb vagy nagyobb kihívásokkal... de legalább már sokkal kevésbé bosszankodunk ezeken, mint korábban.

Sokat segített a csapatunkon a rengeteg közös beszélgetés amit igyekeztünk egészséges önkritikával és egymás folyamatos támogatásával megvitatni – következtetéseket vontunk le a beszélgetéseinkből, hogy megoldásokat találhassunk a kihívásainkra – na és persze, hogy a realitás talaján maradva tovább tudjuk folytatni az utunkat a kitűzött céljaink irányába.

Ez egyébként baromira nem könnyű! Sőt, mondhatnám, hogy nagyon nehéz! Voltak már olyan napjaink is amikor azt mondtuk magunkban; na rendben, itt a vége! Holnap pakolunk és megyünk haza. Aztán nyilván nem mentünk sehová. Egyrészt azért, mert CICD-sek vagyunk és nem csicskafán' edzettek minket. Másrészt pedig azért, mert még sem Szafariban, sem a Viktória-vízesésnél nem jártunk... Viccet félretéve! Nem adjuk fel csak azért mert kihívások sorát kell legyőznünk.

A félelem általában gyávát csinál az emberből. A napi szintű kihívások pedig felerősítik és támogatják ezt a fajta gyávaságot. Hadd ne mondjam, jó kis kombináció... tehát emiatt a nyomás miatt néha jobbnak látjuk menekülőre fogni. Csak azért mert egy új élethelyzettel kell megbirkózni – szeretnénk ebből szabadulni és visszamenekülni a saját komfortzónánkba, ahol korábban annyira kényelmesen elvoltunk – nem akarunk hallani, érezni és gondolkozni sem. A helyzet viszont az, hogy a fejlődés az úgynevezett "szenvedési folyamat" nélkül nem lehetséges. Ebből lesz a tapasztalat vagy erősebben fogalmazva: ÉLET TAPASZTALAT!

Szóval... miután sikeresen átszörföztük magunkat az érzelmi hullámok egy rétegén, arra a következtetésre jutottunk, hogy egy kicsit visszább veszünk a tempóból és a sok dumálás, gondolkozás helyett inkább még több figyelmet szentelünk a környezetünkre és a projektünk mélyebb megismerésére, mindemellett kicsit befelé is tekintettünk – leginkább azt próbáltuk kideríteni, hogy miként, hogyan és miért reagálunk úgy egyes helyzetekre ahogy azt épp tesszük.

Milyen kihívásokról is van szó konkrétan?

Kommunikáció -és szervezéshiány: Nagyon nagyon nehéz megszokni az itteni "lelassult" életet. Azt, hogy nem pörög minden úgy, ahogy azt korábban az európai életünkben megszokhattuk. A szervezés -és a kommunikáció hiánya rengeteg olyan helyzetet teremtett körülöttünk, ahol sajnos mi jöttünk ki a hibás vagy a sérelmezett fél oldalán. Ez néha teljesen elfogadható, emberek vagyunk, hibázunk, azonban rendszeres esetekben viszont baromi nagy nyomást tesz az ember vállára, főleg ha semmi köze nincs az adott hibához. Nehéz türelmesnek, higgadtnak és objektívnek maradni ilyenor.

Idővesztegetés: Pfú! Talán számomra a legnehezebben elviselhető dolog AZ, AZ – amikor valamit meglehetne 1 óra alatt csinálni, de ezzel ellentétben több órás elméleti oktatás, tervezés, meeting-sorozat előzi meg AZT, amit egyébként mindenki tud. Igen! Itt (ahogy már erről korábban említést tettem: imádják a papírmunkát és a részletes tervezést a szervezetnél) elintézni valamit általában külön felkészülést igényel. Igen, a tervet és tervezni kell! A rengeteg "időpazarlás" viszont csúszást eredményez, ami nyomást generál mindenkire, majd az egész összeomlik – és ez általában így is van! A pozitív dolog viszont az egészben, hogy senki, de TÉNYLEG SENKI nem mutogat a másikra az ujjával, hogy TE, TE, vagy TE bas*tad el – bár megjegyezném, hogy beismerni sem szeretik sokan, hogy hibáztak, de legalább nincs mutogatás!

Flexibilíííííííííítás: Mindjárt megérted, hogy miért írtam +10 hosszú Í betűvel a szót. Lebeszélsz egy meetinget reggel 9 órára. Korán lefekszel, hogy korán feltudj kelni mert reggel el kell készülnöd és a hatalmas távolságok miatt A-ból B-be idő amíg elérsz. Szóval odaérsz pontosan, majd 55 perc várakozás után felhív valaki, hogy még várj 2 órát mert késik az egész csapat a találkozóról. Előveszel egy könyvet vagy nyomkodod a telefonod, hogy elüsd az időt valamivel. Ez idő alatt kb. 4 percenként odamegy hozzád valaki, hogy adj neki pénzt vagy ha nem tudsz, akkor adj neki legalább enni... erről már korábban beszéltünk, sajnálatos és egyben nagyon bosszantó érzés is.

Tehát, miután kivártad magad, VÉGRE megjelenik valaki, aki közli veled, hogy igazából nem tudtok ma találkozni mert nem ér rá az egész csapat akivel a találkozód lenne, szóval legyen délután 2-óra, DE TELJESEN MÁSIK HELYSZÍNEN (a kérdés ilyenkor mindig az a fejembe, hogy ezt miért nem lehetett volna telefonon elintézni? Miért kellett ehhez személyesen idefáradni? Na mindegy, hagyjuk az apróságokat...)

Hazamész (gyalogolsz 5-6 kilométert) kajázni, majd később elmész ismét a megbeszélt 2-órás időpontra, a másik helyszínre ami szintén 5-6 kilométerre van. A találkozóból lesz 3-óra mert mindenki késik, aztán közlik veled, hogy nem tudott az egész csapat eljönni mert.... (valami jó sztori mindig van) legyen inkább holnap reggel kilenc...

Egy történet a sok közül! Ez hetente legalább 2-3 alkalommal kötelezően megtörténik. Néha az az érzésem, hogy direkt csinálják Na, nesze neked! Legyél flexibilis és persze haladjon a projekt is!..és akkor jön az aranykérdés mindenki részéről! ÉN jöttem ide önkéntesként, ÉN akarok segíteni és még ÉN vagyok rossz? Arra nem méltatnak, hogy egy találkozóra eljöjjenek? Akkor most hogyan tovább? Mi ennek az értelme? Baromság az egész, úgy ahogy van.

A helyzet az, hogy a legtöbb Afrikában önkénteskedő embernek ez a tapasztalata. Nekem is ez a tapasztalatom és hasonló kérdések voltak/vannak a fejemben. Sikerült azonban mélyebbre ásnom és a CICD-ben tanultak alapján kibányásznom egy pár kérdésre a választ, majd a megmaradt kérdésekből egyetlenegy kérdést formáltam:

Nagyon fontos megérteni azt, hogy amikor az ember egy nagyon idegen kultúrában él, elengedhetetlen a flexibilitás, a nyitottság és a tanulási vágy. Ha valamilyek a háromból hiányzik, akkor jócskán csökkenek az esélyeink a sikeres projekt kivitelezésére. Elvégre egy totális más közegben élünk minden nap - itt egyelőre nekünk kell tanulni, mielőtt taníthatnánk. Elvégre azt sem tudjuk, hogy ezek az emberek hogyan, miért és miként fogják fel az életet.

Itt Zambiában (szegényebb helyeken) az emberek nem azért nem dolgoznak mert nem akarnak, lusták vagy mert nincs munka. Azért nem dolgoznak, mert nincs a legtöbb munkához szakképzettségük és alapvető munkafeladatokat sem tudnak ellátni az elméleti -és gyakorlati oktatás hiánya miatt. Az utóbbiból már kapásból következtethetünk is arra, hogy miért szervezetlenek az emberek.

Az emberek nagyon kevés százaléka képzi tovább magát. Sőt! A legtöbb ember még szinte gyerekként ott hagyja az iskolát. ..és hogy miért? Azért mert a brutális szegénység felváltja a napi prioritásaikat. Az oktatás helyett a napi betevőre irányul a fókusz - ez általában kaját vagy pénzt jelent. Tehát megszakad a továbbtanulás és a fejlődés menete mert vagy nincs elég pénzük arra, hogy tovább tanuljanak vagy egyszerűen a család annyira rossz helyzetbe kerül (pl.: a szülő nagyon megbetegszik és a gyereknek kell átvenni a kereső szerepét), hogy nincs más választásuk, minthogy a gyerek otthagyja az iskolát és dolgozni áll.

Továbbá általános elmondható, hogy a legtöbb helyi emberben nem alakult ki a felelősségérzet sem. Ennek az oka baromi egyszerűen magyarázható. A legtöbb embert senki nem kéri számon arról, hogy mit csinál és hogyan csinál... konyhanyelven: a legtöbb munkanélkülinek nincs főnöke, aki számon kérné a késések miatt. Miért? Mert nincs munkahelye a szegényeknek és így nincs főnök sem. Tehát nincs rendszeresség vagy iránymutatás a legtöbb ember életében. Nincs egy strukturáltan felépített "terv" az elkövetkezendő napok vagy célok megvalósítására vonatkozóan. Nincsenek célok, csak az ösztön – ez viszont nem fejlődés, hanem vegetálás.

Ha a fentebb felsorolt pontokat összegezzük, akkor hamar rájövünk, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mint azt a TV-ben bemutatják vagy a szakdolgozatokban összefoglalják. Természeten ezek az okok magyarázzák azt is, hogy miért kell részletesen megbeszéléseket tartani napi 4 órában egy számunkra egyértelműnek tűnő témáról. Igen... számunkra egyértelmű és ez a megszerzett tudásnak köszönhető, annak, amit volt lehetőségünk megtanulni.

Hozzáteszem ez csak egy pár észrevétel volt az elmúlt hetekből. Számtalan más problémáról még csak tudomásunk sincsen, mert nem látjuk, vagy ha látjuk akkor nem értjük, hogy az adott dolog miért történik úgy, ahogy történik – és pontosan ez az, amitől az ember kiakad és összerogy: attól, hogy valamit NEM ÉRT!

Nem ért valamit az ember...Egyszerűen valamit NEM ÉRTENI, de mégis csinálni... kegyetlenül elviselhetetlen érzés. Ez az érzés szüli az olyan gondolatokat, hogy az ember feleslegesnek, hasztalannak és frusztráltnak érzi magát, mert egyszerűen nem ért valamit. Mi Európában már megtanultuk ezt kezelni, mert tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen periódusok általában átmenetiek; tart addig, ameddig el nem érünk egy bizonyos szintre, majd váltunk és kész. Viszont az itteniek a lehetőség -és a tudáshiány nélkül ezt már nem így értelmezik.

Ezek után azt hiszem jogosan teszem fel a következő kérdést: Hogy érezze magát egy olyan afrikai aki szegénységben él, ösztönszerűen működik, nincs alapvető tudása és információs ismerete a körülötte lévő dolgokról és lehetőségekről? Ugyanakkor folyamatos számára ismeretlen frusztrációktól szenved nap, mint nap...Sokkal nehezebb itt Zambiában ritkán, de kevés jót és maradandót csinálni, mint gyakran, de nagyon sok rosszat. Ha az ember nem körültekintő, többet árt, mint segít......és hogy mi volt az a kérdés amit feltettem magamnak ahhoz, hogy rájöjjek a frusztrációk kezelésének megoldására?

A kérdés így hangzott:–"Egyáltalán jó-e az, amit csinálunk?"A kérdést sikerült megválaszolnom egy másik kérdéssel pár nap elteltével.

A helyes kérdés pedig így hangzik:

– "Egyáltalán jól csináljuk-e azt, amit csinálunk?"

~ Márciusi történések