Dávid Zambiából – XVIII. blogbejegyzés

3 hónapja Zambiában – Aki Zambiában nem tud mit csinálni, az vagy hülye... vagy meg sem érdemli, hogy itt legyen!? Hatalmas pacsi mindenkinek, és még ennél is nagyobb üdvözlet a csoport legújabb tagjainak! Na hát... Jó hosszú ideje már annak, hogy összepötyögtem volna valamit a zambiai kalandjainkról. A helyzet az, hogy marhára elveszítettük a motivációs fonalainkat a projekt irányába, valamint őszinte leírva... el is lustultunk egy kicsit... na jó, baromira!

Na de lássuk miről is bezseválok itt. 

Körülbelül 4 héttel ezelőtt totálisan lelombozódtunk, olyannyira, hogy az elmúlt pár hetet iszonyatosan megalapozta a mindennapos rosszhangulat. Gondolom senkinek nem újdonság azaz érzés amikor úgy kelsz fel, hogy: "Nincs kedvem dolgozni menni vagy, hogy rugdosnom kell a saját seggemet minden percben, hogy egy-két apró napi kötelező alapfeladat készen legyen, meg amúgyis... semminek semmi értelme". Na pepitában erről volt szó...

Próbáltunk megoldást találni a problémáinkra, próbáltuk értelmezni a helyzetet, a mindennapokat, a hibáinkat, a körülöttünk lévő környezetet és keményen próbálkoztunk azzal is, hogy ezekből következtetéseket szűrjünk le, majd megoldást találva előrébb tudjunk lépni egyet. Sikertelenül...

Aztán pár hét elteltével rájöttünk arra, hogy a lehető legnagyobb baromságot csináltuk mindvégig... Nem létező problémákra kerestünk válaszokat. Nem létező hibákra kerestük a megoldást, ahelyett, hogy egyszerűen csak cselekedtünk volna annak érdekében, hogy a helyzet megváltozzon....és hogy egyébként hogyan is jutottunk el idáig?

Utólagosan azzal poénkodunk már, hogy "felvettük a zambiai tempót és alkalmazkodtunk a környezethez". Lényegében ez igaz is, de itt egyszerű lustaságról volt csak szó a részünkről meg "beragadásról".

Megszoktuk a környezetet. Beleragadtunk a "kényelembe". Már most nem számít újdonságnak az, ami az elején ámulatba ejtett minket. Kialakultak a napi rutinjaink, kevesebb impulzus vett minket körül a korábbiakhoz képest, és hát ezek összessége miatt csökkent is a lelkesedésünk valamint az érdeklődésünk a projekt irányába; hiába csinálunk egy csodálatos dolgot, hiába élvezzük... elfáradtunk... és bármennyire is sz*r belátni... Lényegében saját magunktól lettünk fáradtak. A hülyeségtől, a kifogásainktól...Szóval... kb. 3 hét SEMMI után úgy döntöttünk, hogy a kezünkbe vesszük az irányítást, elvégre mi akartunk ide jönni és azért, hogy valamit csináljunk is. Valami maradandót. 

Én személy szerint rengeteg emberrel beszélgettem a problémáimról. Szerettem volna visszajelzéseket kapni egy másik szemszögből, olyan valaki szemszögéből aki érzelmileg független az én szituációmtól és tisztán, racionálisan átláthatja a helyzetet, valamint használható tanácsot is adhat. A kapott válaszok egyértelműen világosság tették, hogy csinálni kell valamit! Egyszerűen, kizárólag csak ez az egyetlen módja annak, hogy ez a fos állapot megszűnjön... és így is lett!

A változás felgyorsításához pont kapóra jött a húsvéti ünnep is, na meg az azzal együtt járó vakáció. Így jött az ötlet, hogy elutazunk Livingstone városába és megnézzük a Viktória-vízesést. Jött is az első probléma, a költségvetés valamint a limitált, négy napos rendelkezésünkre álló szabadidő (csak 3 nap az oda-vissza út).

Szóval a kirándulást Zambia fővárosára, Lusakára módosítottuk pár órán belül; lényegében tervek nélkül – és mint utólagosan bebizonyosodott: Néha a legjobb terv, ha nincs terv (baromira élveztük az egész ott töltött időt).A Lusakába töltött időszakról aprajával beszámolok az elkövetkezendő napokban, mert mint mindig, most is van miről és történt velünk mindenféle érdekesség...

Szóval...miután felvettük a kapcsolatot a Chibombo városban (tőlünk autóval 3 órányira) tevékenykedő két csapattársainkkal is, megkezdődött a kirándulás alapjainak megtervezése: út, költségvetés, buszjáratok, kaja, szállás, felmerülő problémák megoldása, a biztonságunk megalapozása és a megtekintésre váró látványosságok listázása.

Péntek hajnali indulással (6 óra kemény buszozás után) megérkeztünk a fővárosba. Hát... ha eddig Ndolára azt mondtam, hogy tele van emberrel, akkor Lusakára nem tudom mit írjak. A buszról leszállva tolták az arcunkba a különböző árukat, taxi kínálatot, ilyen órát, olyan telefont, házi süteményt, romlott halat, mindegy, csak vegyünk valamit.

Miután sikeresen átverekedtük magunkat a helyi árusokon, elindultunk a két csapattársunkért, akik tőlünk egy pár kilométerrel arrébb szálltak le egy másik buszról, jó pár órával korábban. Kis keresgélés és várakozás után megtaláltuk egymást. Jó érzés volt újra találkozni velük 3 hónap elteltével. Az ölelkezések után célba vettük a szállásunkat, ami 9 kilométerrel messzebb volt a városközponttól.

Hosszú út volt, de legalább volt időnk beszélgetni az úton mindenféléről; leginkább a projektről, kihívásokról és az egyéni nehézségekről. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk arra is, hogy valójában mennyire is fontos az ember életében a kommunikáció, a bizalom és a támogatói csapat/ember/család szerepe.

Az ember néha nem tud racionálisan gondolkozni vagy dönteni, mert vágyak és érzelmek vezetik átmenetileg az életét, azonban egy másik perspektíva rá világhat olyan gondolatokra és ötletekre, amelyek visszatéríthetnek a saját utunkra, amelyek újra inspirálhatnak és motiválhatnak. Ez történt mindannyiónkkal. Újra motiváltak lettük a projekt iránt és ez nagyban köszönhető az eszmecseréknek amiket folytattunk. Nem érezte már senki magát egyedül a problémáival. Szükségünk volt egymásra.

A szállásunkra érve nagyon-nagyon kellemes meglepetésben volt részünk. Meleg fogadtatás, tiszta és rendezett környezet, gyönyörű pálma, mangó és avokádófák, rengeteg turista és hátizsákos utazó, medence és finom kaják. Úgy éreztük magunkat, mintha egy luxusnyaraláson lennénk, mindeközben pedig csak egy 1 csillagos hotelféleségben szálltunk meg (véleményem szerintem kicsit alúlértékelték a helyet). Ár-érték arányban kiváló választás volt. Olcsó, tiszta, kényelmes és nagyon is élvezhető, mindenféle viszonylatban.

A szálláson mindenféle emberrel találkoztunk. A legtöbbjük hátizsákos utazó volt és csak átmenetileg szállt meg Lusakában. Sok új és bizalmas barátságot kötöttünk, leginkább helybeliekkel. Nagyon segítőkész volt mindvégig a hely tulajdonosa is, Anita, akivel már a kezdetektől mindannyian szimpatizáltunk a meleg fogadtatásának és bolondos, vicces stílusának köszönhetően. Összebarátkoztunk egy helyi sráccal is. Mi csak Mr. Harrison-nak hívjuk, aki egy lusaka-i taxisofőr. Harrison az ott töltött időnk alatt mindvégig azt leste, hogy miben tud a segítségünkre lenni. Ingyen, önzetlenül, nem várt cserébe semmit. Annak örült, ha mi örülünk.

Szombaton Szafariztunk egyet is a "húsvéti ünneplés helyett" - erről egy korábbi fotós-bejegyzésben már be is számoltam röviden. A Szafarizás egy külön élmény volt és ismét sikerült egy-két dolgot megtanulnom a helyi emberekről és az élővilágról egyaránt – de ezt a következő beszámolómban szeretném csak részletezni, mert mindenképp megér egy külön posztot.

Összefoglalva... (és egy pár utógondolat a végére)Rájöttünk arra, hogy amikor minden összeomlani látszik körülöttünk, nem minden esetben jó megoldás az, hogy feszegetjük a múltban elkövetett hibákat és problémákat, valamint az sem jó, ha minden esetben megoldásokat akarunk keresni. Sokszor a problémát mi magunk generáljuk és az agyunk kivételével sehol máshol nem létezik. Egyszerűen csak menni kell előre, összeszorított foggal. Tolni, mint az állat! Még akkor is, ha nem látjuk az alagút végén a fényt... a többi majd kiforogja magát, ebben pedig segít az idő.

Rájöttünk arra, hogy az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. Több szem, többet lát (tartja a mondás)... és ez igaz mindenre. Több gondolat, több szemszög, több perspektíva. Néha egy több órás beszélgetés esetén, nem a beszélgetés egésze fog nekünk segíteni, hanem csak egy mondat, vagy két szó. De az a mondat, vagy az a két szó olyan lesz, ami gyökerestől megváltoztatja az adott szituációról alkotott nézőpontunkat.

Megértettük azt is (ismét), hogy a komfortzóna egy szar hely! Sem esélyt, sem lehetőséget nem ad annak, hogy új impulzusok és élmények érhessenek minket. Tanulságok: Soha ne legyél a komfortzónádon belül, mert egyszerűen kicsinál. És húzzál el néha kirándulni, kikapcsolni... legyen ez egy nyaralás vagy egy számodra kedves és békés hely a természet lágy ölén....

és végezetül! 

A legnehezebb az egészben az volt, amikor szembesítettük magunkat azzal a ténnyel, hogy mi akartuk ezt az egészet. Mi akartuk a projektet. Mi akartunk ide jönni. Mi jöttünk ide. Most pedig itt vagyunk és ez sem jó? Így jött a szuper-bűvös mondat: Meg sem érdemeljük, hogy Zambiába legyünk, ha nem élünk a lehetőség minden egyes percével.

Most újra kreatívak vagyunk. Jót tett nekünk ez a pihenés. Rengeteg ötletünk és energiánk van ismét, de ami ettől is fontosabb: Motiváltak vagyunk újra és tanultunk a hibáinkból! Nehezen, de sikerült.

Végülis... senki nem mondta, hogy az élet mindig habostorta! Azonban az ilyen helyzetek tesznek erősebbé, bölcsebbé és bátrabbá minket – ezt már az iskolánkban is megtanulhattunk – most pedig alkalmaznunk kellett a gyakorlatban is. Azonban ettől leszünk igazán azok, akik vagyunk... CICD-sek.

A reklám helye:

Tiszta szívemből ajánlom a Natwange Backpackers szállást minden hátizsákos utazónak, pihenni vágyónak vagy azoknak akik Lusaka városba szeretnének látogatni. Családbarát hely, tele szórakozási lehetőségekkel, medencével, kellemes hangulattal és totálisan megfizethető, korrekt árakkal. A Hamburger nekem nem ízlett, de a sültkrumpli annál inkább. Az árba belefoglalt reggelit úgy készítik ahogy kéred és annyi szeretettel szolgálják fel, hogy már attól jól laksz. Az ott dolgozók mindannyian nagyon segítőkészek, ügyelnek a tisztaságra, a biztonságodra és csak azt lesik, hogy mivel kedveskedhetnek.

Website: www.natwangebackpackers.com
Facebook: web.facebook.com/natwangebackpackers 

~ Április történések