Dávid Zambiából – XIX. blogbejegyzés

Ennyire elfelejtettünk a természettel együttélni? Hatalmas pacsi mindenkinek! A megszokott afrikai kalandoktól ez most egy kissé eltérő bejegyzés lesz. Azonban több, mint fontosnak tartom leírni a gondolataimat és a két héttel ezelőtti Szafaris-kirándulás alatt szerzett tapasztalataimat, tudásomat.

Fontosnak tartom leszögezni már az elején, hogy nem vagyok sem tudós, sem kutató. A következő sorokban olvasható gondolataimat a saját szemem által látott és a saját lelkem, szívem által érzett tapasztalataimra alapozom, semmi másra. Ez nem tudomány, ez egyszerű megfigyelés.

Két héttel ezelőtt a Zambia fővárosában, Lusakában tett látogatásunk során volt lehetőség eljutni a Chaminuka Természetvédelmi Területre, ahol a kormány és pár helyi környezetvédelmi szervezet támogatásával üzemeltetnek a helyiek különböző tevékenységeket a látogatók számára, mint pl.: Gepárd séta, oroszlánok etetése, horgászás és persze a leghíresebb, a Szafarizás.

Ez nem egy olyan Szafari amiket a filmekben látsz. A leghíresebb Nemzeti Parkok Zambiában, mint pl. a Kafue vagy a Zambezi Nemzeti Park sajnos keménysarkú pénztárcát kívánnak, erre pedig önkéntes-lóvéból nem igazán futja. Még ha önmagában nem is a belépőjegy és maga a tevékenység a drága, akkor a szállás és a folyamatosan transzport tutira szétgombolja az emberen az inget. Ezt szem előtt tartva és relatíve korán észlelve, döntöttünk úgy a csapattal, hogy mindenképp legyen Szafari, de akkor legyen egy olcsóbb, azonban mégis élvezhető.

A pénzünkért cserébe egy órás körutat kaptunk, igen, igen azzal az igazi szafaris dzsippel. Úgy ahogy illik, dőltünk jobbra és balra a terepjárón miközben mindenféle állatot vehettünk szemügyre a természetes élőhelyükön kb. 5-10 méteres távolságból. Láttunk zebrákat, antilopokat, oroszlánt, gepárdot, struccot, bölényt és elefántot. Hadd ne mondjam... az az egy óra (amiből 1,5 lett) kb. 15 percnek tűnt. 

Külön érdekesség egyébként, hogy itt Zambiában él a világ legnagyobb antilop faja is, a nyársas antilop, amit körülbelül 12 méter távolságból nézhettünk meg. Meglepő amit most fogok írni, de rendkívül agresszív állatnak számít. Érdekes... mindenesetre nagyon elégedettek voltunk a választással és egy fillért sem bántunk meg utólag. Hatalmas élmény és egyben egy mély tanulság volt ennyire közel lenni az élővilághoz... (ismét).

A Szafaris körút közben meglepően fedeztük fel, hogy élnek helyiek is a környéken. Olyannyira közel az állatokhoz, hogy egy fiatal srác biciklivel dzsavelt el a Zebrák mellett 5 méterre. Egy pár kilométerrel arrébb egy idősebb asszony épp a gyerekét fürdette kint, kb. az antilopoktól és a bölényektől 500 méterre. A hatalmas füves és bozótossal benőtt területeken pedig helyi emberek sétálgattak, dolgoztak... nem zavartatták magukat, élték az életüket. Az állatok sem igazán tudatosítottak nekik nagy figyelmet, valószínűleg megszokták már egymást, megtanultak együtt élni, harmóniában.

Ezen a ponton gondolkoztam el azon, hogy mi lett velünk emberekkel? Kiírtjuk és szétromboljuk a természetes élőhelyünket. Nem csak az állatokét, a miénket is. Kiírtjuk a mivoltunkat. Aprajával kiírtjuk az egyetlen olyan dolgot a világból, ami a létnek, az életnek értelmet adott, ad és valaha adni fog: a természetet. És miért? Pár materiális szarért? Autókért? Gyárakért? Pénzért? Ismerős neked is az az érzés, amikor a p*csa ki van mindennel és csak menekülnél? Tolsz egy pár órás sétát a természetben? Biciklizel a hegyek között? Elmész futni vagy egyszerűen csak távol akarsz lenni a város zajától és elmész valami csendes, nyugodt helyre, víz közelbe? Nem hiába működsz így. Nem hiába vágysz ezekre.

Amióta az ember létezik, azóta együtt él a természettel, közösen. Minden amink jelenleg van, az a természetből van. Állatokból, növényekből, virágokból, hegyekből és erdőkből. Az emberi lelket megnyugtatja a természetközelség: a madarak hangja, az állatok közelsége, a hegyekből áradó friss levegő illata, a víz megérintése és az erdők illata. Az emberek szemeinek színe is teljesen mértékben megegyezik a természettel: barna, mint a Föld, kék, mint a víz, és zöld, mint az erdők. Az emberek tenyerében található erezet is teljesen megegyezik egyes fák leveleinek az erezetével. A fatuskó belseje tökéletes hasonmása az emberi ujjlenyomatnak. A dió hasonlít az agyunk formájára és ha megesszük serkenti az agyműködését. A kiszáradt föld az elmúlás jele és tökéletesen hasonlít az öregkorral járó ráncokra, ami szintén az elmúlás jele. Ez a lista nagyon sokáig bővíthető... 

A természet az emberrel együtt jött létre és nem mi voltunk itt hamarabb. Elfelejtettük tisztelni és értékelni a szülőföldünket, és ez egy megbocsáthatatlan bűn. Nem csak a természetet öljük meg ezzel amit csinálunk, hanem önmagunkat is. Kiírtjuk az emberi lét értelmét; a lelkünket, a szívünket és a fizikális testünket is egyaránt. Megbetegítjük magunkat, szépen, lassan, majd halálosan.

Miért van az, hogy a legnyugodtabbak akkor vagyunk, amikor a természetben töltünk időt? A válasz egyszerű. A részünket képzi, minden apró eleme. Egyek vagyunk vele.

Kirándulásunk közepette érdekesen és valahol szomorúan néztem a helyi embereket, ahogy pár méterre megállnak az elefántoktól és csodálva nézik őket, pedig már láttak ilyet. Mások a naplementét bámulták. Míg megint mások egyszerűen csak ültek kint és beszélgettek az antilopoktól párszáz méterre. Mindenki nagyon kényelmesen elvolt a másik mellett. Semmi gyűlölet, harag, kapzsiság. Csak az ember, az állatvilág és a természet közös időtöltése.

Túlságos jómódban élünk. Túlzott kényelemben. Túlsok a lehetőségünk a világban és emiatt baromira elfelejtettük honnan jöttünk, ahogyan azt is, hogy ki adott nekünk otthon. Elfelejtettük, hogy kik vagyunk, ahogy azt is, hogy mennyire fontos szerepünk van a természet és az állatvilág védelmében, életben tartásában.

Eltávolodtunk az otthonunktól. Eltávolodtunk mindentől, ami egykor nagyon fontos és életmentő volt számunkra. Eltávolodtunk az emberi mivoltunktól, a természettől, az élettől.

~ Áprilisi történések