Dávid Zambiából – XXII. blogbejegyzés

Megviselt arc. Üres tekintet. Reményvesztettség. Mit tesz az emberrel 20 év börtön Zambiában? A képen látható férfi eredeti nevét, arcát és történetének egyes részeit nem hozhatom a nyilvánosságra – ez volt az egyetlen kérése Mr. John-nak azzal kapcsolatban, hogy írhassak róla. Én pedig ezt szeretném tiszteletben tartani. 

Szóval a rövid történet kedvéért emberünket Mr. John-ként fogom emlegetni, az arcot pedig próbálja mindenki maga elképzelni. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy amiről beszélgettünk pár nappal ezelőtt, az valóban úgy és abban a formában történt ahogy azt tőle hallottam.

Ez nem előítéletesség, bizalmasság vagy megkérdőjelezés kérdése, inkább "egy nagyon pici tapasztalaté" – ugyanis rengeteg alkalommal találkoztunk olyan emberekkel, akik megható vagy épp túlzott morbid történetekkel álltak elő azzal a hátsó szándékkal, hogy megsajnáljuk őket, majd pénzt kérhessenek a történetükre hivatkozva.

Azonban ha nem csal az emberismerő képességem, akkor Mr. John valószínűleg az igazak pokláról számolt be... és az a tény, hogy pénzt sem kért, csak még jobban megerősítette bennem az érzést, hogy itt valóban az igazságot hallhattam.

Ettől függetlenül mindenkit megkérek arra, hogy kezelje úgy a történetet, hogy akár egyes elemei vagy részletei totálisan hamisak lehetnek.

Miért írok egyébként egy ilyen történetéről önkéntességgel kapcsolatban?

Nagyon egyszerű. Az a célom ezekkel a "rövid posztokkal", hogy az igazságot, a valóságot mutassam be, amelyek az ÉN tapasztalataim alapján íródnak, amelyeket önkéntesként szereztem, láttam és éltem meg.

Úgy gondolom, hogy amikor az ember utazgat a világ körül, tegye azt önkéntesként vagy turistaként, Afrikában, Európában vagy bárhol máshol a világban... véleményem szerint messze az egyik legjobb módja annak, hogyha hellyel közel tiszta és világos képet akarunk kapni az adott (országról, városról, társadalomról vagy kultúráról), ha nyitott szemmel járunk és mindenfélét megfigyelünk, megkérdezünk, majd ezeken el is gondolkozunk és ebből valamiféle eredményt kinyerünk.

Ezt azért tartom jó gondolatnak, mert saját tapasztalatok és látottak alapján formálhatunk saját véleményt és perspektívát bizonyos dolgokról a világban, ahelyett, hogy a szociális médiából vagy a televízióból tájékozódnánk. A helyzet viszont az, hogy pontosan ez történik most is, ezért nem gyengén ellentmondásos az amit írtam: elvégre csak én beszéltem Mr. John-nal, csak én hallottam amiket elmondod, tehát nem bizonyítható az igazság. Azonban ennek nem ez a célja. Az én hitelességemet is döntse el mindenki önállóan.

A második gondolatom ezzel kapcsolatban: Nem csak önkéntesként és nem csak Afrikában találkozhatunk ehhez hasonló történetekkel, hanem a világ bármelyik pontján, akár civilként is.

Ez az önkéntesség velejárója lehet, amolyan "negatív" vagy "nehezebb és kihívásokkal" telibb része. A helyzet viszont az, hogy ez a kőkemény valóság és érdemes ebből is látni egy picit.

Mr. John: 20 éves volt amikor bevonult a börtönbe, most 42 éves. Két évvel ezelőtt szabadult és kereken 20 évet ült egy zambiai börtönben. Véleménye szerint egy olyan dologért amiért kevesebbet kellett volna kapnia, bár a büntetésének jogosságát ő is beismerte: azonban többször megjegyezte, hogy nem kellett volna ilyen hosszú időre őt bezárni egy ilyen dologért. A részleteket pontosan én sem ismerem, azonban annyit sem említhetek amennyit tudok. 

John két éve az utcán él. Buszpályaudvarokon alszik, már ha nem küldik el onnan őt és hozzá hasonló társait. Két éve nem kap munkát, mert nem csak a társadalom taszítja ki, hanem a saját családja is, bár hozzátette, hogy az egyik unokatestvére időnként támogatja anyagilag vagy egy kis étellel, ami elég arra, hogy pár napot túléljen: bár hatalmas segítség számára ez is!

A börtönről úgy számolt be, hogy minden naposak a verekedések, nem ritkák a késelések sem és azért van egy-két halálos áldozat is, időről időre. Naponta egyszer kapnak enni, épp csak annyit, amennyi elég az életben maradáshoz. A kondíciókról nem faggattam miután láttam, hogy nem szívesen, majdcsak nem könnyes szemmel kezdett bele a válaszadásba. Azonban azt sikerült megtudnom megbízható internetes forrásokból, hogy abban a börtönben amelyikben Mr. John ült, akár 15-20 embert is benyomnak egy cellába, amely nem nagyobb, mint 30-35 négyzetméter.

A víz a legtöbb cellában fertőzött, emiatt teljesen ihatatlan... bár a legtöbb rabot ez abszolút nem érdekli. Néha-néha az őröktől kapnak tiszta ivóvizet, de tekintettel a börtön anyagi helyzetére, erre nagyon ritkán van esély. Itt hozzátette, hogy a legtöbb őr egyébként baromira korrupt: cigivel, pénzzel és egyéb értékesíthető dolgokkal könnyen lefizethetők: ez azonban bizonyos előnyökhöz juttathat a benti életben, mint pl.: több idő az udvaron, testi védelem vagy extra kaja.

A börtönben azonban volt lehetősége megtanulni hegeszteni. Ebben a szakmában próbált két évig elhelyezkedni, azonban nem igazán sikerült eddig neki. Találkozásunkkor azt mondta, hogy kilátásban van most neki egy jó meló, amelyhez nagy reményeket fűz.

Mr. John (bármit is tett, bármi is az igazság) elmondása szerint nagyon megbánta – erről az üres és mélyfekete tekintete árulkodott is.

Mr John semmi mást nem akar már az életben, csak újra biztonságos és egy kicsit komfortosabb életkörülmények között élni még egy darabig.

Fotók forrása: 
Az első fotó saját | A további fényképek: Africa News