Dávid Zambiából – III. blogbejegyzés

Na helló ismét! Hatalmas pacsi mindenkinek! Ez egy amolyan "második rész" az előző bejegyzéshez kapcsolódva és persze kiegészítve egy-két észrevétellel és újdonsággal– igyekszem rövidre fogni, bár nem lesz egyszerű a sok új impulzus miatt.

Szóval... miután az első városlátogatásunkat megtettük Ndola szívében, szembesültünk azzal a ténnyel, hogy itt baromira nem úgy működnek a dolgok, mint Európában (Egyébként mi a fenéért is működne úgy? Elvégre Dél-Afrikában vagyunk, nem de?).

Közlekedés: 

Egyszerűen borzasztó, ugyanakkor marha vicces is. A KRESZ és egyéb szabályok itt ismeretlenek, (legalább is a mi megszokott európai közlekedési kultúránkhoz képest totálisan más). Amolyan, aki hamarabb ért ide vagy oda, az élvez elsőbbséget. Az autósok az utca szélén sétáló emberektől egy-két centiméterre haladnak el vagy épp dudálva jelzik, hogy jönnek és puculás arrább. A mellék -és főutakat 1-5 méteres kátyúk díszítik, ezeket egyébként baromi jól menőverezve kerülgetik a helyi sofőrök. Egy dolgot viszont sikerült igen hamar megállapítanunk: itt sem menne át egy darab autó sem a kötelező műszakin Egyébként elsőre ijesztőnek tűnhet, azonban meglehetősen jól működik a "közlekedési rendszer" és sokkal kevesebb is a közúti baleset Zambiában, mint Magyarországon (éves átlag 2022). Talán az emberek nyugodtságának és türelmének köszönhető ez? Valószínűleg igen.

Helyi emberek és egy kis kultúra: 

A helyiek nagyon barátságosak. Rendszerint üdvözölnek minket, odajönnek hozzánk, kezet fognak velünk vagy a mellkasukra tett kézükkel nyilvánítják ki az általunk mutatott tiszteletüket/üdvözletüket és szinte mindenki megköszöni, hogy itt vagyunk – az utóbbi mozdulatot már mi is ellestük, így minden alkalommal viszonozzuk a kedvességet és tiszteletet. Továbbá a helyiek nyelvét, a Bembát is folyamatosan tanuljuk és gyakoroljuk – ezzel igyekszünk bizalmi kapcsolatot és barátságokat kiépíteni, na meg egy újabb nyelv elsajátítása sem ártana már.

Nagyon jól esik számunkra ez a fogadtatás és megdöbbentő egyben, hogy a MI és az Ő kultúrájuk között mekkora a különbség. Pár nappal ezelőtt oda jött hozzánk egy fiatal srác az utcán és megköszönte, hogy ide jöttünk... épp azon elmélkedtem a köszöngetés közepette, hogy bas*ki: ...hát én köszi, hogy itt lehetek... még Ő volt hálás... megdöbbentő, viszont nagyon jól esett.

Kihívások:

A kihívások listájára már most felírható a rengeteg pénzt vagy kaját kéregető embernek a megfelelő kezelése. Nagyon nehéz... A tarhálás esetenként olyan formába is átcsap, hogy követnek minket az utcán egy darabon át. Ez szintén rémisztőnek és idegesítőnek tűnhet az elején, azonban az igazság az, hogy ennek az okát egy kicsit mélyebben kell keresnünk, megértenünk majd ennek megfelelően kezelnünk.

A történelem megértésének fontossága:

Először is a fehér ember (Muzungu, ahogy itt a helyiek mondják) szerepe általában két nagyon különböző szintet tölt be az itteni emberek szemében. Az egyik a nagyon gazdag és kb. a mindenek felett álló fehér ember szerepe, míg a másik a "fosztogató" és folyamatosan kizsákmányoló fehér ember – az utóbbi leginkább az idősebb korosztálynál "érezhető" jobban – valószínűleg azért, mert még emlékeznek a gyarmatosítás hozadékaira valamint az apartheid időszaka alatt zajló borzasztó és szégyentelen eseményekre.

A jó hír viszont az, hogy itt Zambiában az eddigi tapasztalataink alapján még nem éreztették velünk, hogy nem lennénk szívesen látott vendégek. Sőt! Ellenkezőleg! Két napja egyébként beszélgettem a DAPP (a szervezet akivel közösen dolgozunk) egyik emberével, aki határozottan megerősítette, hogy amúgy sem jellemző a Zambiában élő emberekre a "fehér emberek" megvetése.

A helyzet az, hogy teljes mértékben érthető lenne az is, ha nem szíves fogadtatásban lenne részünk, elvégre MI, fehér emberek a legtöbbször azzal a céllal jöttünk Afrikába, hogy a kontinens természetes erőforrásait kizsákmányoljuk – ennek a hozama az napjainkban, hogy egyes afrikai országokban nem vagyunk szívesen látott vendégek – itt viszont szerencsére máshogy van, köszönhetően azoknak az embereknek, csoportoknak és szervezeteknek, akik évtizedek alatt kiépítettek egy bizalmi kapcsolatrendszert, a helyi -és a segíteni szándékozó emberek között. Ebből adódóan sokkal könnyebb mindenkinek az élete. Na meg persze megnyíltak a lehetőségek az együttműködés valamint a fejlődés irányába is, hiszen van egy közös cél!

Szóval... visszakanyarodva a kéregető emberekhez. Ahogy egy Afrikában már többször járt barátom fogalmazott: "egyszerre dühítő, bosszantó, sajnálatos és még egy kis bűntudatot is okozó érzés amit nem lehet megszokni..."

...és azt kell mondjam, hogy teljes mértékben egyetértek! Ha adunk (hiába 1-2 dollárról beszélünk, szinte semmiség) akkor másnap ismét kell, ha nem ugyanannak a személynek, akkor valaki másnak biztosan – a jót pedig könnyű megszokni – hosszútávon pedig ez abszolút nem fenntartható. Sőt! Egyenes ártunk vele.

Tehát összességében. Már most rájöttünk arra, hogy baromira vigyáznunk kell azzal, hogy mit mutatunk, csinálunk és a legfontosabb, hogy MIT hagyunk magunk mögött az itt töltött időszakunk során. Ez lehet egy nagyon elcseszett dolog, de lehet, hogy több gyereknek, anyának vagy több családnak az életébe hozunk valamiféle előrelépést és fejlődést.

Az utóbbira törekszünk és igyekszünk extra erőfeszítéseket hozni a projekt érdekében (amit a következő bejegyzésben részletezek is).

Utógondolatok:

Az eddig látottak alapján a médiával ellentétben a valóság itt totálisan más. A szegénység sokkal láthatóbb, érezhetőbb, mint azt bemutatják. Az emberek pedig agresszív és gyűlölködő beállítottság helyett nagyon barátságosak, tisztelet -és szeretetteljesek.

Természetesen itt is vannak aranyszabályok, mint pl., hogy sötétedést követően nem szabad egyedül, de még csoportban sem igazán kijárkálnunk az utcákra, de ez egyes európai országban is erősen javasolt. Zambia egyébként is békés és biztonságos afrikai országként van besorolva.

 Természetesen idő a helyiek számára is míg szokják a jelenlétünket, és ez így van rendjén. Mi általában a DAPP embereivel mászkálunk, mindaddig míg megismerjük a várost valamint hozzászokik Ndola lakossága is a vendégekhez, azaz hozzánk.