Dávid Zambiából – XXXVI. blogbejegyzés
Irány haza. De hol van a haza? Üdvözlet a csoport legújabb tagjainak és hatalmas pacsi mindenki másnak! Amikor ezeket a sorokat írom, épp a szobámban ülök és a ruháimat pakolgatom a bőröndbe. Készülünk a kedd délelőtti utunkra, vissza Angliába, a CICD-be. A projektlezárási időszakhoz érkeztünk. Az utolsó hónap a programból, ami talán lelkileg a legnehezebb, és egyben a legjobb is.
Szóval... az utolsó afrikai kalandok bejegyzésemhez érkeztünk.
Tegnap a csapatommal elmentünk egy "búcsú-látogatásra" a Kawama-negyedbe. Én nem igazán szeretek búcsúzkodni, ahogy sokan mások sem. Az egyik legnagyobb gyengeségem, mivel túlságosan érzékeny vagyok ezen a területen, és inkább jobban szeretem elrejteni, mintsem megélni ezeket az amúgy is totálisan természetesen, humánus érzéseket. Ez az oka egyébként annak is, hogy általában azt írom, hogy "Hamarosan találkozunk", ahelyett, hogy "Viszlát vagy Vigyázzatok magatokra".
Tegnap viszont úgy döntöttem, hogy ez egy baromság. Az élet velejárója és ideje leadni ebből a hülyeségből. Úgy lesz teljes a történet, ha beengedem azt ami jön, és elengedem azt, ami megy....
...
A Kawama-negyedben található közösség Fiatal Anyukákból és Felnőtt Férfiakból álló csoport. Itt töltöttök az afrikai projektünk ideje alatt a legtöbb időt, ugyanakkor ez volt az a hely is, ahol a legjobb barátságokat is sikerült kialakítanunk. A hat hónap alatt az volt a feladatunk, hogy a különböző csoportokat egyesítsük, majd megerősítsük és közös erővel pozitív változást vigyünk mindenki életébe, változást egy önfenntartóbb és egészségesebb élet irányába.
Azt hiszem a kevéske kis tapasztalatommal bátran kijelenthetem azt, hogy a zambiai emberek nagyon őszinték és hálásak tudnak lenni, lényegében minden apróságért. De a tegnap mégis más volt. Nem csak a búcsúról és az érzelmek megéléséről szólt, hanem az igazi háláról is... úgy értem, arról az igazi MÉLY háláról.
Külön, személyhez szólóan megköszönték mindazt amit tőlünk tanulhattak a félév alatt és mindazt amit tettünk értük. Ez a pillanat örökre megmarad bennem, mert évek után először láttam igazi, szívből jövő hálát valaki(k) arcán. És az igazság az, hogy már én is marhára elfelejtettem, hogy milyen érzés valóban hálásnak lenni valamiért... Tegnap volt lehetőségem újratanulni....
...
Sok gondolat van ilyenkor az ember fejében: Jó munkát csináltunk? Elég volt egyáltalán ez a félév arra, hogy elindítsuk őket a változás irányába? Jó-e egyáltalán ez az irány? Jó példát tudtunk mutatni mindvégig nekik? Most hogyan tovább? Minden rendben lesz velük akkor is, ha mi már lelépünk innen?
A visszajelzések alapján az összes kérdésre, "IGEN" a válasz. Viszont mi mégis úgy érezzük, hogy nem tettünk igazából túl sokat. Nem tettünk, mert számunkra, "fehér emberek" számára ez nem több, mint "alapvető" dolog. Alapvető dolog, mert alanyi jogon erre volt lehetőségünk mindig is, csak azért... mert a bolygó egy szerencsésebb oldalára születtünk. Ennyi az egész! Ilyen egyszerű.
Alapvető és megszokott, hogy tanulhatunk. Nem csak, hogy tanulhatunk, még válaszhatunk is, hogy mit és hogyan szeretnénk. Alapvető és megszokott minden. A kényelem, a jómód, a tiszta ivóvíz, az ételek nagy kínálata, a lehetőségek közötti bogarászás és még sorolhatnám.
Nem akarok álszent lenni. Hetek vagy hónapok kérdése és valószínűleg én is újra visszaszokok az európai életbe. Újra a mekiben fogok kajázni néha napján, és majd jól kiáztatom a seggemet is a forró zuhany alatt a hidegebb napokon, szarva arra, hogy hány hektoliter vizet küldök a föld alá. Igen, biztosan lesz ilyen.
És ez valahol így is van "rendjén". Nem, baszottul nincs rendben, de ez az európai valóság egy része. És attól, hogy ellenkezőleg cselekszünk a helyzet még változatlan marad Zambiában. Ezzel nem segítünk, legalább is nem annyit, amennyit egyébként kellene.
Azonban... most már láttam a valóságot. Nem azt amit a TV-ben közvetítenek. Nem azt ahol egy kóróra lefogyott afrikai gyerek fotójával hívják fel a figyelmet a kontinens problémáira. Azt a valóságot, ami itt zajlik, itt az országban, a szemek előtt. A putriban, a mélyszegénységben. Azt a valóságot amiről az emberek nem beszélnek, nem írnak, és nem teszi közzé senki az ezzel kapcsolatos információkat. Hogy miért nem? Hát mert sokkal keményebb, mint amit bárki eltudna képzelni pár hír alapján.
Ez a valóság elég volt nekem ahhoz, hogy magot ültessen a fejembe és ésszerűen próbáljak tenni ez ellen a jövőben is. És, hogy miért? Nagyon egyszerű a válaszom: Módomban áll. Mindenem megvan hozzá. Ahogy nektek is. Ahogy Európának is. Aki valaha egyszer is látta Afrikát és élt a helyiek között, az máshogy nem fog dönteni. Ha mégis, akkor csukott szemmel járt mindvégig.
5 hónappal ezelőtt kaptam egy kérdést az egyik posztomban az egyik csoporttagunktól komment formájában. Nem tudtam megválaszolni akkor, így csak annyit írtam, hogy majd kérdezd meg 5 hónap múlva ismét.
A kérdés így hangzott: Véleményem szerint mik a legnagyobb, leglátványosabb és egyben legmegdöbbentőbb különbségek Európa és Afrika között?
- Szerencse és az alanyi jog.
- Ez a válaszom.
Ez számomra a legmegdöbbentőbb...
...
Három éve koptatom a cipőket és a hátizsákokat. Sok dolgot megtanultam az utazásról és a nagyvilágról. Nem eleget, de nagyon sokat... és az egyik legnagyobb tanulságom azaz, amikor magad mögött kell hagynod valamit, egy fejezetet kell lezárnod... ez az egyik legnehezebb kihívás az utazók nagyjának, nekem is... ugyanakkor ez közel sem ér fel azoknak az embereknek az érzésvilágához, akik az ilyen helyzetekben "magukra" maradva, az adott helyen maradnak. Ott, ahol te csak a lábnyomodat hagyod.
Most mi vagyunk akik megyünk.
Mi hagytuk itt a lábnyomunkat, és a srácaink azok, akik maradnak.
Katalin barátom egy pár hónap ezelőtt, amikor az afrikai kihívásokról beszélgettünk azt mondta nekem, hogy "készüljek fel arra, hogy amikor Afrikából eljövök, valószínűleg egy darabot ott fogok hagyni magamból..."
A legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy már nagyon mennénk haza. Most viszont úgy érezzük mindannyian, hogy sehová nem szeretnénk menni. Egyszerűen csak maradnánk.
Azt hiszem tegnap sikerült megértenem a Kata általában idézett mondat jelentőségét és érzelmi fontosságát.
Már most hiányzik minden. A kaktusztok, az óriás pálmafák. Az avokádó, a mangó, a narancs és a banán. A helyiek mindig vidám arca. Az emberek szeretete és melegsége. A minőségi élelmiszer. Az itteni színek és bűzös szagok. A kosz és a retek ami néha mindent felemészt. A kis ártatlan és ébensötét szemű, erős, dús hajú kis feka-gyerekek. És persze a papucsok csoszogása, a vihorászás, amelyeket nap mint nap magunk mögött hallottunk... ebből tudtuk, hogy a kis lurkók mögöttünk bujkálnak és félénken jelzik, hogy játszani szeretnének a soha nem látott "fehér emberrel".
Ja... ez baromira fog hiányozni....
Világ életemben nem találtam a helyemet sehol. Mindig is bevoltam sózva, állandóan mehetnékem volt. Kíváncsi természetű voltam... és vagyok is a mai napig. Soha nem hittem abban, hogy a világ csak annyi, amennyit a körülöttem élők mondanak, ahogy abban sem, hogy számomra elég boldogságot nyújtana az amit a "társadalom" és a különböző "kitalált" lehetőségek kínálnak. Nem találtam abban a világban a helyemet: Nem érdekelt a pénz, a karrierépítés és mélyen legbelül irtóztam a materialistavilág által "nyújtott lehetőségektől" is.
A legtöbb esetben azonban a "magamfajtát" igencsak gyorsan "nem hivatalosan", de kitaszítják a társadalom minden szegletéből. Ennek a hozadéka pedig általában az, hogy az embert hamar elönti a hontalanság érzése. Én évek óta szenvedtem ettől az érzéstől. Belül nagyom mérgező hatással volt rám, és valahol egy picit fájt is a lelkemnek.
Tegnap azonban sikerült megtalálnom az ellenszert, lényegében a választ, ami egy ősrégi mondás, szinte már majdnem, hogy közhely, de mégis nagyon aktuális volt számomra."Az otthon ott van, ahol az ember lelke békére talál..."Azt hiszem újabb otthonra leltem. Elég sok volt már eddig is... de idő kellett ahhoz, hogy ezeket lássam is és persze magaménak tudhassam. Sok különböző országban, sok különböző városban és most már egy másik kontinensen is lelkibékével "lakok"...
Bár Hazából számomra csak egy van, de otthonból szerencsére nagyon sok. Ezzel egy újabb kérdésemre kaptam választ!
Az zambiai történetünk ezzel a bejegyzéssel a végéhez ért.
Köszi szépen mindenkinek aki a kezdetektől végigkísérte az én és a csapatom kalandos utazásait. Köszi szépen, hogy olvastátok! Most pedig, megyek és befejezem a pakolást!
Legközelebb Angliából jelentkezem, pár nap múlva.
Isten Veled Zambia,
Isten Veled Kawama közösség!
